Kedves Viktor!
Remélem nem gond a közvetlen megszólítás, de elvégre mindketten az államnak dolgozunk, csak a Te esetedben a nagyobb felelősség mellé nagyobb fizetés is jár, ami érthető is. (Bár Te általában 4 évig felelsz az ország dolgaiért, én pedig egy életre felelős vagyok valamilyen szinten azokért, akiknek segítek mérnökké válni.) Azért ragadtam tollat, hogy elmeséljem neked milyen beszélgetésnek voltam fültanúja, miután az anyagi nehézségek után az egészségügyiek is - mint a ménkű - beütöttek nálam.
Minap az orvosomra várva a kórházban egy kisebbségi család látogatta meg egy hozzátartozóját. Vizit lévén még várniuk kellett a folyosón. Ránézésre nagymama, apuka és annak két felnőtt korú gyermeke volt. Jól öltözöttek, jól szituáltak, fiú kezében legújabb érintőképernyős telefon, amin a várakozás perceiben is üzleti ügyeit bonyolította.
Komolyan mondom, érdemes lett volna odahívni azokat az embereket, akik azt mondják, hogy országunkban a kisebbség tudatlan és nem fejlődik. Az apuka és a nagymama beszélgetéséből leszűrve, azt kell, hogy mondjam teljesen tisztában voltak az aktuális gazdasági helyzettel és a lehetőségekkel. Nem tudom, hogy az EVA megszűntetésének hírére vagy a nehéz piaci helyzet miatt, de a családfő nyugtázta a nagymamának, hogy vállalkozna ő, de manapság nem érdemes. Különböző spekulatív dolgokat említett a vas és réz felvásárlási árának változására, esetleges budapesti eladását is felvettette a gyűjtött hulladéknak, de a végén mindig ugyanaz maradt a következtetés: nem érdemes vállalkozni. Pedig az Európai Unió is szem előtt tartja a fémhulladék újrahasznosítását, lehetséges még EU-s pályázaton is indulhattak volna. Apropó EU. Eddig nem hiszem, hogy bebizonyosodott volna számodra, hogy miért is írtam neked, hogy bizony tanulnak és fejlődnek Ők. De hidd el, a levelem végére teljesen tisztában leszel a helyzettel te is és belátod, hogy nem veszett kárba az a sok-sok millió, amit az integrációjukra és az oktatásukra fordítottatok adóforintjainkból.
Természetesen felvetődtek olyan „örökzöldek” is diskurzusuk során, hogy „dolgozni kéne, de nincs munka”. A nagymama helyeselt, hogy valóban csak segédmunkát tudnának végezni, de azt meg nem éri meg azért a 60-80 ezer forintért, amit kapnának érte. Akkor már inkább ott van a szociális segély meg a családi pótlék. „Amellé meg lehet még keresni egy kis mellékest” – az apa szerint. Aztán jött a nagymama tapasztalata, amire már én is félretettem a Nemzeti Sport aznapi számát és bevallom odafüleltem. Lehet, azt mondod nem volt szép tőlem, de kíváncsi voltam hogyan tudnék én is javítani anyagi helyzetemen. (Az egészségügyit remélem az orvosok megoldják a TB terhére, amit én ugyanúgy fizetek, mint a kisebbség minden tagja is, ha már CT és egyéb más vizsgálatokra is szükségük van, ahogyan a nagymama is mondta még az orvosi diagnózis előtt. De tudom, az egészséget nem lehet pénzben mérni.)
Aztán a következő kijelentésükre lefagyott az arcomról a mosoly. Először azt hittem, hogy rosszul hallok, de aztán bizonyossá vált számomra, hogy a nagymama megfogadta (Gyurcsány) Ferink tanácsát miszerint „el lehet menni ebből az országból”. Ő valószínűleg belátva a hazai gazdasági helyzet nehézségeit és kihasználva az Európai Uniós jog adta lehetőségeket Grazba költözött. Innentől kezdve már nem is figyeltem, hogy jön-e az orvosom vagy nem, teljes mértékben felkeltették az érdeklődésemet, hogy egy ránézésre 60-as néni milyen munkát kaphat Ausztriában. Aztán elkezdte ecsetelni, hogy nagyon sokan csinálják így az ismerősei közül, de ne kérd, hogy felsoroljam azt a 8-10 személyt, akiket név szerint is megemlített. Beszélt még a Franciaországba és Svédországba „menekült”rokonokról is, de ez a mellékszál kevésbé volt most érdekes. Tűkön ülve vártam már, hogy milyen munka is akadt neki Grazban.
Folyamatosan valami kártyáról beszélt, amit nem teljesen értettem (hiszen a mindennapi életben is megtartva identitásukat és kultúrájukat, a beszélgetést – valószínűleg kényesebb témájú részeit – roma nyelven folytatták). Mivel az apa szintén nem értette, így a nagymama próbálta neki körülírni a dolgot. A végére teljesen képbe kerültem én is. A nagymama „munkavállalásának” feltétele volt ez a kártya, ami nem volt más, mint egy ideiglenes lakcímkártya. És innentől már sínen volt minden. Bár az apának felmerültek aggályai amiatt, hogy ők ugyan „szociálisan kiutalt lakásban” laknak, de a nagymama megnyugtatta őket, hogy ne izguljon, így is működik a dolog. Biztos kérdezed, hogy milyen dolog, nem fokozom tovább az izgalmakat, elég volt nekem ott, akkor átélni azokat. A nagymama kiköltözött Grazba egy ismerőshöz. Papíron. Saját bevallása szerint ez neki 200 „dollárjába” került. (Azért a kisebbség monetáris piaci tudásképzésére még fordíthatnátok egy pár milliót, mert fél óra után az apa és a gyerekek közösen „fejtették meg”, hogy a „dollár” szó helyett végig „euró”-t kellett volna érteniük.) Tehát bejelentették a nagymamát a grazi lakcímre és készítettek neki egy bankszámlát bankkártyával. A nagymama „aktív” munkakeresőként bejelentkezett a helyi munkaügyi központba. Saját bevallása szerint küldözgették felmérésekre, tesztekre, hogy milyen munkára is lenne alkalmas. Mivel azonban nem beszél se németül, se angolul „egy idő után rájöttek”, hogy maximum takaríttatni lehet elküldeni. „Néha pár napot, egy hetet el kellett menni takarítani, de mivel nem beszéltem németül, nem igazán jutott munka” – mesélte a nagymama. Aztán már csak meg kellett várni azt a hat hónapot, ami idő alatt bebizonyosodott, hogy valóban nem lesz munka a 60 év körüli, németül, angolul egyáltalán nem tudó, szakképzetlen nagymamának. (Bevallom neked őszintén, ezt valahogy sejtettem.) Ezután már, mint osztrák lakcímmel rendelkező „álláskereső” jogosult lett a havi 900 „dollárra”, amit az osztrák bankkártyájára utalnak. (Az nem derült ki, hogy emellett itthon, az állandó lakcímére címezve kap-e valamilyen szociális juttatást, de szerintem a 900 euró mellett nem nagyon van rá szüksége.)
Ezek után elkezdtek pörögni az én szemem előtt is a $… bocsáss meg, az €-jelek. Már kezdtem is gondolkodni, hogy merre találok olyan osztrák „sógort” vagy „sógornőt”, akihez be tudnék jelentkezni, mint ideiglenes lakos. Fejben már elköltöttem a havi 900 eurót (részben a frankhitelem törlesztésére), de aztán kezdtek felmerülni bennem a kételyek a „sikertörténetem” működését illetően. Nézzük csak a folyamatot!
Bejelentkezem bécsi „ismerősöm” lakhelyére egyszeri pár száz euróért. Regisztrálom magam, mint aktív munkakereső. Az én mérnöki végzettségemmel, angol és német nyelvvizsgámmal lehet, hogy problémás lesz állást NEM találni. Lehet, hogy túlképzett munkanélküli leszek? Lehet. De amiről nem tudnak, az nem fáj. Még mindig eljátszhatom, hogy nem értem és nem is beszélem a német nyelvet (annak ellenére, hogy 1 évet dolgoztam Németországban). Tehát mérnökként, kezemben a diplomámmal, a két nyelvvizsgámmal, 1 év németországi szakmai tapasztalattal várom a hat hónap lejártát, hogy én is jogosult legyek a 900 euróra havonta. 900 euró, azaz 280 000 forint!!! Ugyanezekkel a „paraméterekkel”, közalkalmazotti státuszomban a bértábla alapján (ami 2009 óta nem változott) bruttó 177 000 forintot keresek. Nettóban ez nagyjából 110 000 forintot jelent. Ez a mai 315 forintos euró-árfolyammal számolva kb. 350 euró havonta. (Ne izgulj, tudom, hogy a gyenge forint sajnos Benneteket is megvisel és mindent elkövettek, hogy erős valutánk legyen. De hát a mai gazdasági helyzet...)
Valószínű azt kérdezed most magadban, hogy miért vagyok ezzel elégedetlen? És valahol jogos is a kérdésed. Munkám van (ellenben a nagymamával és az apával), „jó” fizetésem és az állami szférában dolgozhatom. Hihetném, ahogyan Ti is mondjátok, hogy „egyszer majd jóra fordul minden”. (Hoffmann) Rózsa még fizetésemelést is beígért az új oktatási törvény mellé a tanároknak (egyetemi oktatóknak is?), bár nem tudom ez engem mennyiben fog érinteni. Mármint hogy az új munkatörvény változásai miatt elbocsátotok-e addigra vagy sem.
Viktor kérlek, nézd egy kicsit más szemmel a helyzetemet!
Munkám van: ellenben a nagymamával, aki 900 eurót kap havonta, mert nem dolgozik. „Jó” fizetésem van: havi nettó 110 000 forint, azaz 350 euró és közalkalmazottként dolgozhatom. És mindezért 6 évet tanultam eddig és néhány év alatt szakmai tapasztalatot szereztem. Lakáshitelem van: persze, hogy svájci frank, mert ez volt a legolcsóbb. De bízom benne, hogy Ti majd segítetek, ahogy ígéritek már lassan másfél éve (bár ez idő alatt nem lett még kevesebb a törlesztőm, csak több az árfolyamok miatt). Autóm van: 8 éves, így a karbantartása legalább annyiba kerül, mint a saját „karbantartásom”, de örülök neki és legalább gurul. 404,9 forintos benzinnel gurul literenként. Bár felötlenek még ma is néha a szavaitok, mikor a (Bajnai) Gordonék idejében 300 forint közelébe került a benzinár (alulról), hogy csökkentsék az üzemanyag jövedéki adóját. Mára a havi két teletankolásommal együtt ez is a feledés homályába merült. (Örülök, ha havonta egyszer 5 ezerért meg tudom „itatni a lovakat”.) De hidd el, tudom, hogy a MOL-nak szüksége van ránk. Hiszen nem vettétek volna meg a részvényeket, összeugorva az IMF-el több mint 500 milliárdért (Igaz, már csak 400 milliárdot ér.), ha nem látnátok benne a potenciált (amit a második negyedéves 50 milliárdos!!! profit is igazol). Csak a szüleim nehezen értik meg, miért nem látogatom meg őket 180 kilométerre lévő szülővárosomban, mikor van autóm. Hogy miért nem autózom el egy hétvége alatt a fizetésem 8-9%-át? Jó kérdés, pedig szeretem, tisztelem őket. Tudom, hogy fontos Neked is a család. Aztán itt van még ez az étkezés dolog is. Boltba járni egyenesen szeretek! De mire kifizetem minden számlám, már néha kénytelen vagyok a látvánnyal jóllakni. A „jó” fizetésem mellé kaptam még étkezési utalványt is, aminek az egyharmadát az új adószabályaitok miatt idén elvették. Azt meg egyenesen kérnem kellett, hogy ne csökkenjen a fizetésem és kapjak kompenzációt. Emellett nem értem, hogyan akarjátok kötelezni a privát cégeket fizetésemelésre, ha nem Ti álltok elő először a jó példával?! De még mindig nem kéne panaszkodnom, hiszen valószínűleg Ti is hasonló problémákkal küzdötök otthon, mint én.
De egy dolog azért zavar. A minap az újságban olvastam, hogy Frei Tamásnak esze ágában sincs hazajönni, mert Nizzában vagy az Egyesült Államokban olcsóbban, vagy legalábbis ugyanannyiért él, mint itthon tehetné. Szerintem Tamásnak nem kell garasoskodni. Félre ne értsd, megdolgozott a pénzéért (TV műsor, kávéház, kávék stb.) és nem irigylem tőle, de ha már ő is így áll hozzá… És az a helyzet, igaza van. Bár nem tudom, hogy melyik jobb: a francia Riviérán élni vagy a panelban a 6. emeleten?! Én nem tudom neked megmondani, mert a Riviérán még nem is jártam. Tudod, itt van az osztrák határ egy „köpésre” tőlünk. Nyáron sikerült bekérnem magam egy barátom autójába harmadiknak egy útra (bár még nem volt 400 felett a benzin), aki a határ túloldalára indult vásárolni. Gondoltam, kinézek én is, úgysem veszek semmit. Kiröhögtek. Az üzletben tapasztaltam csak, hogy a mindennapi élelmiszerek (tej, sajt, vaj, stb.) is olcsóbbak, mint nálunk. Fejben végigfuttattam a dolgot: többet keresnek, viszont élelmiszerre, öblítőre, tusfürdőre kevesebbet költenek… Persze, most biztos azzal jössz, hogy a lakhatás az olcsóbb itthon. Na, erre azért ne vegyél mérget! Keress egy nyugat-magyarországi nagyvárosi albérletet meg egy ugyanolyan kaliberű Bécs környékit és hasonlítsd össze, hogy milyen fizetésből kell(ene) kifizetned!
Ezek után elhiheted, megfordult a fejemben nekem is, hogy külföldön dolgozzam. Euróért. Nem 900 euróért. Hiszen azért dolgoznom sem kellene. A németeknél. Nagyjából 2000-2500 euróért. Persze ti nem szívesen engedtek el minket, „engedetleneket”, hiszen nem ezért tanítattatok bennünket. Ebben igazad van (mindamellett, hogy a szüleink vagy éppen a diákhitelt felvett társaink nem kis pénzébe került a diplománk megszerzése, még állami finanszírozásban sem), de gondold végig például az orvosok helyzetét. Bár szerintem már sokszor megtetted az országgyűlésben. Sok munka, sok (néha hülye) beteg, nagy felelősség, kevés pénz. (Lehet Te is így érzed magad egy hosszú ülésnap után. Bár a munkatörvénykönyv vitájának parlamenti fotói alapján olyan sok „beteg” nem vett körül. Várj egy picit! Téged sem látlak a fotón.) Nem hiszem, hogy Ők így képzelték el, mikor odatették az „X”-et a felvételi papíron. Én sem! Az elhivatottságból meg nem lehet sajnos megélni. Mert hiába mondanám a gáz-, villany-, vízszolgáltatónak, hogy (állam)háztartási hiányom van (ahogy Ti csináljátok). Nem hiszem, hogy elfogadnák indoknak (pedig én nem is veszem meg a nagymértékű hiány mellett a MOL-t és a Rábát sem).
És mi lesz, ha elmennek a diplomások, szakképzettek?
Akkor olyan leleményes nagymamák, apák, gyermekek fognak ebben az országban élni, akiknek nem kell 6-8-10 évet tanulnia és dolgoznia, hogy legalább kétszer annyit „keressenek”, mint Mi. Csak keresniük kell egy „sógort” vagy „sógornőt” és minden megoldódott. Nekik. Remélem, már belátod, hogy megérte kitaníttatni Őket!
Engem a szüleim becsületre tanítottak. De azt nem mondták, hogy megélni így nem lehet.
(Még) Magyarország, 2011. november 10.
Üdvözöllek,
PR007
(Bármilyen egyezés a levél tartalma és a valóság között NEM biztos, hogy a véletlen műve. A levélben említettek LEHET, hogy kitalált személyek.)
